James Dashner: Az útvesztő

Spoilerveszély!

 

Régóta szemeztem Az útvesztővel, de sose kerültem hozzá olyan közel, hogy meg is vegyem. Aztán jött az új, filmes kiadás, valamint maga a film is és úgy voltam, hogy mielőtt megnézném a moziba, kiolvasom a könyvet. Ezt már jó párszor el szerettem volna játszani, de sem a Ha maradnék, sem A beavatott, még a Csillagainkban a hiba előtt sem sikerült véghezvinnem, úgyhogy moziba se vándoroltam el rájuk. Most azonban sikerrel jártam és azt kell mondanom, hogy megérte. A következő poszt külön fog foglalkozni a filmmel, úgyhogy azt most nem keverném bele.

Általában nem szoktam fülszövegeket olvasni, de ennél a könyvnél tudtam, hogy milyen alaphelyzetre számítsak, valamint maga az útvesztő is eléggé felhúzta az érdeklődésemet a történet iránt. De épp ez lett a legnagyobb csalódás.

(A kötet talán mindenkinek ismerős, ha nem, akkor ide kattintva elérheti a molyos adatlapját. )

A Tisztás és a fiúk rész eléggé tetszett, de megmondom őszintén, folyamatosan csak arra vártam, hogy Thomas bemenjen végre az útvesztőbe. Aztán be is ment és hihetetlen módon túl is élte, pedig előtte senki másnak nem sikerült... Ilyenkor mindig elfog a kételkedés, hogy hát persze, hogy túlélte, főszereplő, nem is lehetett máshogy, ugyanakkor meg pont azért szól Thomasról a történet, mert ő a hős megmentő. De az, ahogyan legyőzte a Siratókat (vagy csak egyet?), nekem nem tetszett, elég általános volt, bárki megcsinálhatta volna, szóval csak simán szerencse volt az egész. Elég nehezen tudom elképzelni, hogy előtte ezt senki más nem tudta végigcsinálni, pedig biztosan voltak más okos és gyorsan futó fiúk is a „beragadva” oda estére.

Aztán ott volt a lány, Teresa. Számomra közömbös karakter se megkedvelni, se megutálni nem tudtam, csak volt. Sokkal kisebb szerepe volt, mint amire számítottam. Nagy pozitívum, hogy a szerelmi szál nem lett erőltetve, nem is volt rá szükség, mert a történet ezen kívül is megállta a helyét és érdekes volt. Gondolom a folytatásban ez változni fog.

A szereplők annyira nem lettek kedvenceim. A vége után pedig úgy éreztem Chuck alapból csak azért íródott meg, hogy drámaian elhalálozzon az utolsó oldalakon. Thomas majd jól megbosszulhatja, biztos ez lesz a kiszemelt célja ezután. Meg sokszereplős könyvnél, mikor ilyen kicsi helyen zsúfolnak össze sok embert, mindig az jut eszembe, hogy mi van azokkal, akiket meg sem említenek? Vicces lenne egy novellában elolvasni mit gondol egy ilyen „statisztaszereplő”, hogy mindenből kihagyják. Mindig a vezetésbe kerül a hős, még ha lentről is kezd, de utána gyorsan feltör. Érdekes lenne már egy olyan, amikor nem szivárog be a főnökséghez és alulról bomlasztja le a hierarchiát.

Az utolsó fejezet nekem annyira nem keltette fel az érdeklődést a következő kötet iránt, valahogy az se sikerült izgalmasra, volt már hasonló máshol is, csak itt más töltelékszavakkal töltötte ki az író a sablont, amit használt.  

Visszatérve magához az útvesztőhöz, nekem a kód megfejtése is elég általánosnak tűnt, tehát szerintem simán eszükbe juthatott volna, pláne, ha évek óta ötleteltek/ötletelhettek a dolgon. Leginkább logikátlanságokon, vagy figyelmetlenségeken bukik nálam egy pontot a könyv, így 4 pontot adok rá.